Az akitához hasonló kutyák létezését állítólag ötezer évre vissza lehet vezetni. Bizonyítható azonban, hogy a szamurájok kísérői voltak, és azóta is stabil helyük van a japán mitológiában. Akitaábrázolásokat ajándékoznak szerencsehozóként. A kutyákat medve- és antilopvadászatra is használták, de őrkutyaként is sokra becsülték őket. A XIX. század végén más fajtákkal való keresztezésekkel megpróbálták nagyobbra tenyészteni, ami kiváltotta az akita tiszta tenyésztését célul tűző mozgalom létrejöttét. 1919-ben még törvényt is hoztak az ősi akita megőrzéséről, és a fajtát 1931-ben természeti kinccsé nyilvánították. Azóta nevezik a régi odate-kutyát akitának Japán egy északi tartománya után, ahonnan származik. 1937-ben a vak írónő Helen Keller Japánba látogatott, és beleszeretett ezekbe a kutyákba, ami az akita számára meghozta az ismertséget az USA-ban. A II. világháború alatti éhezést Japánban csak kevés kutya élte túl. Annál gondosabb tenyésztés kezdődött azonban az eredeti típus megőrzése érdekében. Az akita inu intelligens, nyugodt, robusztus, erős kutya fejlett vadász- és védőösztönnel. Vadászó hajlama és önfejűsége miatt nem könnyen irányítható kutya. Nagyon érzékeny a területére és a falkabeli rangsorra, idegen kutyákat nem szívesen tűr meg maga mellett. Családjában és a gyerekekkel megbízható. Könnyen gondozható, amely szoros kapcsolatot a családjával és következetes nevelés mellett sok megértést igényel.
|