"Azt álmodtam, hogy kardot

Egyre növekvő fényesség... kába gondolatok, reszketeg légvételek...fájdalom, kínlódás, szenvedés... éles, távoli sikoly hallatszódik... nedves könnyek sós zápora...üresség....

Izzadtan, zihálva, kiáltásra nyíló szájjal riadt fel Inuyasha rémálmából. Percekig figyelte kitágult pupilláin át az előtte lobogó tűz vöröses lángjait, amik hozzá hasonlóan nyughatatlanul, háborgó és szikrázó belsővel ropogtak a gyujtósokon trónolva. Miután kissé megnyugodott, megpróbálta normalizálni légzését, ezzel lecsillapítva szívének ütemtelen dobolását. Hamarosan mindez sikerült is neki. A kék ér bal csuklójában ismét csak hetvenet pulzált percenként, teste már nem úszott saját nedvében, s az arany keretbe foglalt fekete bogarak sem mozogtak már rémülten. Lenyugodva összehúzódtak, akár egy kutya, aki az éjszakában veszéyt észlel, de mivel félelme alaptalan, visszahúzódva szuszog tovább. Kézfejével letörölte a maradék cseppeket is a homlokáról, majd kissé megemelve frufruját hagyta, hogy az esti szél lehűtse felhevült bőrét. Rég volt, mikor utoljára ilyen rosszat álmodott.

- Valami baj van Inuyasha? - ült fel álmosan, szemében még álmának foszlányaival Sango. A kérdezett halkan biztosította a lányt, hpgy minden a legnagyobb rendben, az pedig halvány mosoly kíséretében visszafeküdt a földre és már aludt is megint. Lassan a kutya fiú is így tett. ahogy fokozatosan vízszintesbe került, felmerült benne a jogos kérdés: mit jelent az álma? Az a fény... nem e világi fény volt. Sok mindent látott már, de olyat még a varázslattal se lehet létrehozni. Na és a fájdalom? Mintha egyszerre törne el valamennyi bordálya. No meg azok a kínok, amiket azután élt át? Azok se voltak jobbak, sőt, rosszabbak. Úgy érezte, repül, mintha pár pillanatig siklott volna a szél hátán. A könnyed repülést pedig esést követte. Szinte minden tagjában érezte azt a fájdalmat, amit másodpercekkel azelőtt a gyomrában. Visszagondolva az érzésre egyik keze odasiklott az említett testrészhez. Semmi baja nem volt, s akárhányszor, akárhol és akárhogy nyomta meg hasát, egyik ponton sem váltott ki magának semmi kellemetlent. "Különös" - gondolta - "Mintha nem is az én testem lett volna. Lehetséges lenne? Álmodhat valaki bármit is valaki más testéből?" Elmerengve eddigi tapasztalatain úgy döntött, lehetséges. Elvégre, ha az ember élethű illúziót kelthet, olyat, ahol a lélek szabadon járhat-kelhet a megteremtett világan, miközbe a test nem csak, hogy átéle, de feerősítve érzi a kínokat, akkor egy álom másvalaki szemszögéből nézve gyerekjáték. Még varázslat sem kéne hozzá, egyszerűen lehet csak a képzelőerő játéka.

Bár magának logikus magyarázattal szolgált a látottakra, valami a zsigereiben tudta, hogy nem úgy történt, ahogyan ő nagy okosan kifundálta. Azok a villanásnyi képek, a zajok... egyszerűen a gyötrelem, amit átélt, nem lehetett mind képzelt! Volt már része nem kevés rémálomban, tudta jól, milyen leleményes tud lenni mind az agy, mind a képzelőerő a kínzási módszerek kitalálásának terén. De az álombéli énje, még akkor is, amikor magához térvén térdét karjaival átkulcsolva reszketett és sírni volt kedve, sejtette, hogy mindent csak álmodik. A fájdalom, az érzések egyszer sem voltak olyan valósághűek, pont azért, mert a cáfolat csírája ott gyökeredzett tudata egyik elnyomott részében. Ez a reményforrás most nem volt meg. Álmának minden részlete igaz volt. Igaz, és eleven. És akárki is élte meg, nagyon szenvedett. Istennek hála csak pr percig ugyan, de akkor is. Gombócba szorult a gyomra, mikor megpróbálta kitalálni, vajon ki lehetett az a szerencsétlen ember, aki még egy félig szellem számára is szörnyű fájdalmakban részesült ezen az éjszakán.

Mikor a tűz alábhagyott lobogásából, visszahúzva forró, karmazsin karjait és a fák levelein átütöttek az első napsugarak, Inuyasha már talpon volt. Alig aludt valamit az éjszaka. Életében először be merte vallani magának, hogy félt újra lehunyni a szemét, mivel a szorongása sehogy sem akart elmúlni. Továbbá a mellkasát is tágulni érezte, s térfogata azzal párhuzamosan csökkent, ahogy egyre több ötlet merült fel benne álombeli testének kilétét illetően. Amikor Kagomét is feltette a lehetséges személyek listájára, egy pillanatra azt hitte megszűnt dobogni a szíve. Oda is kapott hogy ellenőrizze, de félelme alaptalan volt. Érzéki csalódás volt csupán, viszont abban nem tévedett, hogy nagyon halkan dobott tovább mellkasában. Olyan volt mint egy szárnya szegett madárfióka, aki menedékében ülve várja halálra váltan, mikor kvetkezik be legnagyobb félelme. S ha jobban belegondolt e hasonlatba, észre kellett vennie, hogy ő is pont ilyen. Csakhogy neki esze ágában sem volt nyuszi módjára meglapulni a fiúben, amíg történik valami. Ha tényleg Kagome testéből élte át a dolgokat az éjszaka (HA), akkor egyetlen percet sem akart tovább ölbe tett kézzel vesztegetni.

Talpa alatt érezte, ahogy engedelmesen meghajlanak a nedves fűszálak, arcán pedig a száguldás következtében vad hévvel simított végig a kora hajnali szél. Jól esett neki a harmatcseppekkel tarkított légáramlat. Felfrissült tőle. Kicsi kora óta imádott a kissé még ködös időben futni, már csak azért is, mert a napnak ebben a szakában kevés a szellemi mozgás. Ám most kedvenc napszaka sem tudta sokkalta jobb kedvre deríteni. Begyorsítva hagyta mögött a zöldes-szürkés masszává összemosódott tájat, minden lépéssel egyre közelebb kerülve Kagomhoz...

A másik világban eső utána illat töltötte be a levegőt. Hideg és csípős volt az idő, mint azt ilyenkor várni lehet. A fiú nem sokat téblábolt a szentély körül, céltudatos léptekkel közelítette meg a Higurashi házat. Csak pár méterre az ajtótól villant át a fején, mit fog csinálni akkor, ha tévedett és a lány békésen alszik az ágyában? "hát, akkor hazamegyek. Feltéve ha fel nem ébred valamiért, mert akkor kezdhetek magyarázkodni..." - gondolta. Habár még egyszer sem volt rá példa, hogy egy vitájuk után ő kért először bocsánatot azért, amiket mondott vagy amiket csinált, most nagyon nem bánta volna, ha megkéne döntenie ezt az egyéni csúcsot.

Odaérve a lány ablaka alá egy gyors ugrással fent termett és elhúzta azt, ami sok-sok kattogó hang kíséretében bepillantást engedett a lány szobájába. Üres. A nagy büdös semmi láttán csepnyi reménye is szerte foszlott. Eszét vesztve rontott be a házba és nyitott be mindegyik szobába, még a wc-be is! De mindhiába. Sehol senki. Egy árva lélek nem sok, annyi sem volt a házban. Kétségbeesésében, mely egyre jobban eluralkodott rajta felemelt egy almát a konyhapultról, majd teljes erejéből a földhöz vágta. A csempén hangos loccsanással szakadt pépes darabjaira a gyümölcs.

Ekkor közeledő emberek szagát szimatolta ki a levegőben. Még egy dolog, amiért szerette a hajnali órákat : számára, mint félg kutya, minden szag felerősödött. Óriási léptekkel szelte át az étkezőt és robogott végig az előszoba folyosóján, a végébe érve pedig ugyan ezen lendülettel feltépte az ajtot... halálra rémítve ezzel Kagome mamáját.

- Inuyasha! - sikkantott fel ijedten az asszony.

- Öhm...bocsánat... - vörösödött el egy cseppett Inuyasha. Nem így képzelte a dolgot... de legalább már tudta, honnan volt ismerős a szag. Vagyis inkább illat.

- Mit csinálsz te itt? - kérdezte a nő meglepetten.

- Hát én... - kezdte volna a magyarázkodást Inuyasha, de ekkor észrevette a fiatal nő kezében Sotát. A higurashi család legifjabb sarja pizsamában és nyuszis papucsban volt, körbebugyolálva egy babakék, sárga kockás takaróval. A kisfiú szemei alatt sötét karikák húzódtak. Inuyasha értetlenül fordult vissza Higurashi asszonyhoz, ám ahogy szemeit ismét az arácra szegezte, az anya barna szemei alatt ugyan olyan sötét karikákat fedezett fel, mint a fián. Sőt, maga a nő is hálóruhában és szvetterben volt...

- Mi történt? - tette fel a kérdést egyre hevesebben dobogó szívvel, engedve kiülni arcára érzelmeit.

- Ó Inuyasha... persze, hogyan is tudhatnád... - suttogta sajnálkozva a nő, ám sajnálata nem a fiúnak szólt - Kagome tegnap este szallagavató bálon volt, és egedül jött haza. Nem messze innen azonban az egyik ittas évfolyamtársa elütötte őt. Most... a kórházban van. Órák óta fekszik kómában.

Dob...dob...dob......dob..........dob.......................dob.............................................dob

- Melyik kórházban van?

Inuyasha halkan lopakodva lépett be a kórteremben. Emlékezett erre a helyre. Pár évvel ezelőtt ugyan ebben a szobában feküdt egy Satoru nevű kisfiú, aki vadászott nővére szelleme. Kagome azon a napon majdnem ott ragadt a pokol bugyraiban. Inuyasha akkor azt hitte, annál rosszabb helyre sohasem kerüljet a lány. Tévedett.

Akármerre nézett a szobában, mindenütt orvosi gépeket, csöveket, tűket, különféle dolgokkal, papírokkal telirakott tálcákat látott és székeket. Kagome ott feküdt patyolat kórházi ágyán, hófehéren, hidegen, látszólag élettelenül. Fekete haja élesen elütött bőrétől, s e két ellentétes szín kontrasztja az amúgy is ijesztő látványt még félelmetesebbé tette. Szinte minden látható testrészéből csövek lógtak ki. Volt egy, ami a nyakából lógott ki, másikak a karjaiból, és így tovább. Fején egy jókora kötés fedte el a homlokát, egyik oldalán jól láthatóan átütött a vér. Inuyasha érezte, hogy minden vér kiszökik az arcából, lába elgyengül. Fülei fájdalmasan itták be a gépek csipogó és fel-fel visító hangját. A villódzó zöld fények és a félhomály úgy bántották a szemét, akárcsak az az erős villanás... Tekintete Kagoméról az egyik közeli székre esett. Az ülőalkalmatosság teljes egészét elfoglalta az a kimonó, amit még tőlük kapott a tavalyi születésnapjára... Tisztán emlékezett rá, milyen boldog volt, amikor megkapta és először felvette. Azt mondta, ebben a ruhában egészen biztosan csak jó dolgok fognak történni vele. A belső kínokról árulkodó arany szempár ismét az ágyában fekvő lányt kezdte figyelni.

"Mintha nem is ő lenne..." - villant át az agyán. Hogyan is lehetne ez a hófehér, élettelen lány az a Kagome, akit ő eddig ismert? Nem lehet... és mégis így volt...

Odasétált Kagome ágyához, arra a felére, ahol kevesebb zavaró kütyü vette körül. Vontatott mozdulatokkal leguggolt mellette. Ujjával finoman végigsimított a lány véres kötésén, majd visszatolt egy ében tincset a többihez.

- Kagome... - lehelte szinte tudatlanul. A szólított azonban nem reagált. Arcán az átlászó maszk egyenletes tempóban diktálta belé az éltető oxigént. Önálló lélegzésnek nyoma sem volt...

- Kagome... - ismételte meg a fiú. Nem tudta, mit mondhatna. Az új élmények és érzések hatása alatt nem jött szó a torkára. Kivéve egyet. Amit még sohasem mondott ki.

- Sajnálom....