"Szeretnék venni egy nyakéket.

Mióta megpillantotta a halállal küszködő Kagomét gyámoltalanul feküdni a kórházi szoba rideg sötétjében, a napok különös idő szerint haladtak. Voltak, amik csak úgy elsuhantak mellette, mintha ő nem is lett volna részese. Távolból szemlélt mindent, ami körülötte történik, de valójában végig befelé figyelt. Ellenben akadtak olyan gyászos napok is, amik alig akartak elmúlni. Hol dühösen, hol kétségbeesetten, hol pedog unottan számolta a perceket, azt várva, mikor bukik alá a nap, jön fel a hold, majd tér ő is nyugovóra, átadva helyét az új számolni való időnek. Időérzéke egy idő után szinte teljesen megromlott, s párszor arra eszmélt fel, hogy a napszakok felváltották egymást, míg ő elbambult. Tömören élve a szavakkal Inuyasha magába fordult. Eddig is szűk szavű természetén csak súlyosbított a tragédia. Nem szólt, nem kérdezett, még akkor sem, amikor felhergelte magát valamin. Sokszor még a neki szánt kérdésre is harapófogóval kellett kihúzni belőle a választ. Mondjuk, nem csak a fiú volt ilyen csapnivaló állapotban. Valamennyi barátját sokkolta a baleset híre. Különös képpen Shippot. A kis rókakölyök olyan búskomor volt, mint még soha életében. Napjai nagy részét azzal töltötte, hogy a fán ücsörgött, vagy a patakban lógatta a lábát. Nem egyszer riadt fel sírva álmából, Kagome nevét mondogatva, mint valami varázsszót, ami majd enyhülést hoz kicsiny lelkének. Miroku és Sango jobban viselték, mint Inuyasha és Shippo, de rajtuk is meglátszott, hogy nagyon nyomasztja őket a dolog. Ők ketten azonban, fogalmazzunk úgy, életképesek maradtak.

Mivel a kis csapat fele érzelmileg trapa volt, úgy döntöttek, visszatérnek Kaedéhez a faluba, ami már abból a szempotból is előnyös volt, hogy így Inuyasha akkor látogathatott át a modern korba, amikor csak kedve szottyant rá. Ez a szottyanás pedig elég sokszor megjött neki. A szellemírtó lány és a szerzetes már nem tudta megszámolni a két kezén, hányszor fordult elő olyan alkalom, amikor Inuyasha több napig nem is jött vissza. Kicsit örülötek is ezeknek a kimaradásoknak. Addig sem kellett amiatt aggódniuk, hogy Inuyasha butaságot csinál....

A létfentartó gépek halk, sorozatos pittyogásokkal jelezték, hogy Kagoménak megint rohama van. Inuyasha már tudta, mit kell tennie. Rutinosan emelte fel az egyik fecskendőt a közelében lévő tálcáról, és felállva belenyomta a tubus tartalmát abba a zacskóba, amiben a lány szervezetének szánt víz tározódott. A lassan sípoló hanggá durvoló pittyogások nem sokára ujra egyenletes ütemben kattogva mentek a fiú agyára. Visszaült a székére, amit az utóbbi egy hónapban teljesen kisajátított magának. Csak akkor hagyta el helyét a betegágy mellett, amikor hírt vitt a lányról barátaiknak, vagy amikor bejött egy nővér, esetleg egy orvos megnézni, hogy van Kagome. Az utóbbi esetek nagy többségében az ablak másik felén meghúzva magát hallgatózott. Habár nem sokat értett abból, amit a fehér köpenyegesek beszéltek, de annyit azért le tudott szűrni belőle, hogy Kagome állapota nem javul valami sokat. Miután ismételten elfoglalhatta azt a kényelmetlen széket, folytatta az őrködést a lány kényszeredett álma felett. Általában csak nézte a hófehér arcot, a jéghideg kezeket, a kócos, fekete tincseket. Furcsa, de még így is szépnek találta őt. Mikor pedig nem épp a márványarcot fürkészte szemeivel, beszélt hozzá. Igen, beszélt. Nem valami hosszan, ráadásul nem túl gyakran mondott érdekfeszítő dolgokat. De próbálta elképzelni, hogy az amúgy rózsaszín ajkak szétválnak egymástól, és Kagome jókedvű hangján válaszol neki. Egyik ilyen "beszélgetésük" során Inuyashának eszébe jutott, hogy tulajdon képpen sohasem beszélgetett vele... mindig csak veszekedtek, vagy kizárólag önmagukról, illetve a nagy ritkán a másikról beszéltek. Viszont úgy ténylegesen egyszer sem csevegtek a másikkal, úgy, ahogy azt a normális emberek szokták, akik sülve-főve együtt töltik minden idejüket. Elhatározta, hogyha Kagome felébred, bepótolja ezt. Azt nem tudta garantálni, hogy azonnal sikerül egy olyan párbeszédet elindítania, amiből aztán gondtalan "dumcsizás" alakulhatna ki, de azért pár alapvető kérdéssek megpróbálkozhat. Például a családjáról. Vagy az iskoláról. Vagy akármiről.

Apropó család. Inuyasha egyre több idejét töltötte a Higurashi ház tájékán. Amikor Kagoméhoz látogatók mentek és láthatóan nem akartak távozni 10 perc elteltével, a fiú mindig elment a szentély mellett álló házhoz. Focizott Soutával, amiben tudott, segített Kagome mamájának és (bár nem túl nagy lelkesedéssel) meghallgatta a bölcs nagypapa történeteit és legendáit, arról a világról, ahol még éltek szellemek, démonok, no meg a Szent Ékkő. Mondani sem kell, az öregnek egy büdös szava sem volt igaz, de ezt inkább nem dörgölte az orra alá. Úgy sem látja meg soha, akkor meg minek fakasszon direkt vízesést a vén medvéből? Egyszóval Inuyasha eddigi élete teljesen kifordult a medréből. Szörnyek, démonok, gonosz emberek és napi ribiliók helyett porszívózott, labdázott, asztalnál evett, és profi házörző kutyát játszva ücsörgött Kagome ágyának lábánál. Végül is nem bánta. Habár nem volt olyan érdekfeszítő, mint a harcok, azért be kellett ismernie, kellemesebb hangulata lett tőle. Kezdte érteni, miért szeretett Kagome mindig hazajönni. Az egész környéket olyan megnyugtató energia övezte, amelyet tényleg csak egy szentély közelében lehet érezni.

Amikor Inuyasha a nagy kimerültségtől kénytelen volt a házban éjszakázni, mindig Kagome szobájába ment. Sohasem nyúlt semmihez, még az ágyon sem dőlt végig. Úgy, ahogy szokott, kezében a karjával, törökülésben aludt el. Ha így aludt, mindig jók voltak az álmai. Ezt annak tudta be, hogy a szoba minden egyes négyzetcentiméteréből árad Kagome finom illata...

A száguldó és lépkedő napok összessége meghaladta a két hónapot. Két hónap kezdődött és múlt már el a várakozás síró sendjében, de változást nem hozott. Kagome ugyan úgy feküdt az ágyában, mint azon a hajnalon, amikor Inuyasha először elment hozzá. A fiú látogatási azóta sem ritkultak. Sőt, mondhatni beköltzött mellé. Egyre többször beszélt hozzá, s immár nem csak csacska fecsegésekkel próbált életet traktálni a szunnyadó lélekbe. Beszélt olyan dolgokról, melyekről biztos, hogy mindenki más előtt hallgatott volna. Kagome mondta neki párszor, hogy nyugodtan kitárhatná neki a lelkét, ő megőrizné a titkait. Eddig nem érezte szükségét ennek, most azonban nagyon is. Ugyan tisztában volt vele, hogy ha Kagome hallja is amit mond, nem tud megérteni minden szót, mégis szerette volna a lány tudtára adni, hogy megbízik benne. Már csak a saját lelki békéjéért is.

Éppen arról panaszkodott neki, hogy, nem azért mondja, de elege van a nagyapja ostoba történeteiből, amiknek ráadásul a felük sem igaz, amikor hirtelen nyílt az ajtó. Áldotta a szerencséjét, hogy sikerült egy villámgyors mozdulatta kiinvitálnia magát a helységből. Az ablakot azonban már nem tudta behúzni. Csak remélni tudta, hogy aki bejött, nem megy oda megtenni helyette, mert ha netalán mégis így tenne, észre venné az ablapárkányon gubbasztó Inuyashát. Az pedig.... Már hallotta is a közeledő lépteket.

- Ne csukd be az ablakot Yuka. Kell szegénykének egy kis friss levegő.

- Rendben.

"Huh.....ez meleg volt...." Felismerte a a bent lévők illatát. Kagome barátnői voltak azok. Akkor is meglátogatták, amikor odahaza nyomta az ágyat.

- Szia kislány - köszönt az egyikük minden bizonnyal Kagoménak - Hogy érzed magad? Elég régóta alszol.

- Bizony ám! Lemaradsz mindenről! Ha továbbra is itt fogod húzni a lóbőrt, lemaradsz az össze klassz dologról.

Bár szavaikból nem, de hangjukból ki lehetett szűrni valódi érzelmeiket. Noha nem ismerte személyesen egyiküket sem, Inuyasha e percekben mégis együttérzett velük. Neki is kimondhatatlanul fájt úgy lűtni Kagomét, ahogy.

- Képzeld, Sakamoto és Hayatsu összejöttek a bálon, és........ Kagome!

Az örömteli felkiáltás váratlanlanul érte a kucorgó fiút. Mi a fenének örülnek ezek ilyen nagyon? De a következő pillanatba megválaszolta saját kérdését.

- Yuka...Eiri...Ayu....mi..... - hallatszódott odabetről az álmatag, tompa hang. Megdermedt.

"Ez......!!!"

- Ó Kagome, hát felébredtél?! Istenem, de boldog vagyok!

- Eiri, ne fújtsd meg szegényt! Fel se ébredt de te máris megölöd!

- Jaj Kagome, ha tudnád mekkora kő esett most le a szívünkről!

- Hol.... vagyok?

- Kórházban. Elütött egy autó a szallagavató után és... JAJ!!! Lányok, valakinek szólni kéne egy orvosnak, hogy felébredt!

- Megyek!

Pár perc múlva orvosok és nővérek tömkelege lepte el a szobát. Nem reménykedtek már benne, hogy ilyen hosszú idő után a lány felébred, épp ezért örömök határtalan volt. Inuyasha minden pénzt megadott volna érte, hogy csak egy apró pillantást vethetett volna Kagoméra, de jelen helyzetben lehetetlen volt. Beletördőve lökte hát el magát a párkánytól, majd egy kecses földre érkezés után teljes sebességgel kezdett száguldani a Higurashi családhoz. Biztos jobban örülnek majd, ha egy családi baráttól hallják meg elsőként az örömhírt...