"Mióta nincs itt, az ég drága, fínom

tündéri kincsét nézem elgyötörten.

Jaj, Hold, mutasd meg arcát egy tükörben,

engedd az Édesemet visszahínom,

de Hold marad a Hold, kacagva kínomon."

A céltalan bolyongással töltött hetek egycsapásra eltűntek, akár a hideg hó, amikor felüti a kertekben tanyáját a tavasz. Az eddig csupán vánszorgó percek felgyorsultak, s felgyorsulva növekedtek tovább napokká, magukkal sodorva minden eddigi rosszat, akár a folyó a hordalékot. Mintha tonnányi súlyoktól szabadultak volna meg születtek újjá mindazok, kiknek kedves volt a már három hete éber lány. Egyszeriben minden, ami eddig szürke volt, újra színt kapott.

 Inuyasha számára egyetlen hátrányt jelentett a "feltámadás". Naponta tucatnyian csődültek be a kórterembe, gátat hágva minde bejutási kísérletének. Csak akkor tudott probléma mentesen leülni Kagome mellé, amikor már rég aludt. Sajnálta is, meg nem is. Rossz volt, hogy bár milyen rég óta stabilizálódott az állapota, ő még mindig nem szólhatott hozzá egy szót sem. Az azonban már cseppet sem volt kellemetlen, hogy nyugodt szívvel várhatta meg az ágya mellett a reggelt. Egyre kevesebb drót csüngött Kagome körül, és a gépek hada is fogyatkozott. Napról-napra kevesebb kütyü zavarta meg a csendet irritáló hangjával.

Végül aztán csak az egyenletes, békés szuszogást lehetett hallani a Higurashi ház emeleti szobájában. Mégis.... Inuyashát nem hagyta nyugodni az egyre inkább torkát szorongató gondolat, hogy valami, valahol tragikus fordulatot vesz.

Tudod milyen a tehetetlenség érzése? A félelemé, hogy nem tudunk változtatni a jelenen, és így a nem létező jövőt siratva elveszíthetjük a múltat is.

Akár egy fehér szoba, határvonalak nélkül. Véget nem érő egység, amitől még akkor sem szabadulhatunk, hogyha behunyjuk a szemünket. Tehetetlennek lenni olyan, mint ebben a fehérségben menetelni. Tudjuk, hogy megyünk valahová, és mégis úgy tűnik, hogy nem mozdulunk egy tapodtat sem. Mert nincs benne semmi. És a legszörnyűbb az benne, hogy pontosan tudjuk, hogy nincsen benne semmi. Mindegy merre indulsz, nem lyukadsz ki sehová.

Inuyasha most, úgy érezte, ebben a világban él. Ebben a kaotikus, sehová sem tartó dimenzióban, ahol minden mindegy, és a holnap épp olyan jelentéktelen, mint a tegnap. Meg kellett hagyni, gyűlöletes egy érzés volt. Fájt, néhol már elviselhetetlenül. Fájt neki, és a fájdalmát a fehér fény miatt mindenki láthatta. Sebezhetőnek érezte magát, és egyszeriben úgy tűnt, elveszítette a számára két legfontosabb dolgot: a falat, amely egészen addig eltakarta a kíváncsi szemek elől, valamint a holnapot. A holnappal együtt pedig elveszítette a reményét. De miért?

Mert Ő nem volt mellette.

Míg a fiút vakító fényár vette körül, addig mindenki más a homályban ragadt. Abban a szintén kaotikus világban, ahol minden szín kifakult. Inkább volt szomorú, mint ijesztő körülnézni, és látni, hogy a dolgok nem olyanok, mint régen voltak.

Vajon volt akár csak halvány fogalma arról a másik világban lábadozó Kagoménak, hogy azzal, hogy felébredt, milyen események sorozatát indította el, egy tőle nem is olyan távol lévő korban? Vajon elgondolkozott rajta, hány szerettének okozott akaratlanul is fájdalmat? Nem, nem valószínű. De őszintén, nem is nagyon aggódott miatta. Elvégre, miért foglalkozna az ember azzal, amire nem emlékszik?

***

Talán egy hete lehetett, hogy Inuyashának végre alkalma nyílt beszélni Kagoméval. Tőle szokatlan izgalommal várta, hogy mit fog reagálni a lány, amikor könnyed mozdulattal beugrik az ablakon, és féloldalas mosollyal köszönti majd az álomszuszékot. Ő, - szégyen szemre – elég romantikus fogadtatást képzelt el. Természetesen Kagome részéről. Valami olyasmit, hogy felpattan az ágyból, a nyakába ugrik, megöleli, Inuyasha pedig azt színlelve, hogy ez neki roppant kínos és kellemetlen, visszatuszkolja az ágyba, arra hivatkozva, hogy „sokat kell pihennie”. De, mint minden fontos alkalom előtt, most is készített egy B variációt. Nem végzett benne jelentős változásokat, csupán egyetlen fontos elemet csúsztatott be a kellemetlenkedés és az ágyba tuszkolás közé: viszonozta volna az ölelést.

Ezzel szemben, a fogadtatás, amiben részesült, koránt sem volt ünnepélyes. Sőt, még csak megható, vagy szívélyes sem.

Ugyanis amint belépett a lány szobájába, és Kagome észrevette őt, sikított. Nem sikoltott, sikított. Mint aki megijedt. És talán pontosan ez is volt a helyzet, hogy megrémült. Inuyashától.

Inuyasha számára hamarosan teljesen világosság vált ennek a miértje. A szobába, szintén rémülten berontó Sotáta, valamint Kagome mamája, elmesélték neki. Mindent.

„Már korábban el szerettük volna mondani, de hirtelen eltűntél, aztán meg csak Kagoméhoz mentél be esténként” – így kezdték. Karöltve igyekeztek minél lényegre törőbben, mégis kellő részletességgel elmondani… ami volt. A beszélgetés alatt egyszer sem nevezték nevén azt, ami volt. Csupán így, és hasonló módokon írták körül. De erre lehetett egyáltalán jó szót találni? Kagome orvosai szerint „sajnálatos eset”, a barátai szerint „pech”, a családja szerint pedig „kezelhető baleset”. Inuyasha szerint ez egyenesen maga volt a „tragédia”.

Ő később – jóval később – amikor tovább adta barátainak a híreket, nem szaporította feleslegesen a szót. Köntörfalazó monológból aznap kapott épp eleget. Csak a lényeget mondta, a tömör és puszta valóságot.

- Kagome nem emlékszik. Semmire – ennyit mondott.

***

Kissé morbid humor, de most már értette, mit érezhetett Midoriko, amikor a szíve és a lelke kiszakadt a mellkasából, hogy aztán a Szent Ékkővé válhasson. Ő is valami hasonlót élt át, mikor a sokk okozta kábulatból felocsúdva eljutott az agyáig, hogy Kagome tényleg nem emlékszik semmire. Illetve… ez így nem teljesen igaz. A lány emlékezett, nagyon is sok mindenre. A családjára, a nevére, az iskolára, a barátaira, a fontos dátumokra.

3 évet kivéve.

A 15. születésnapjától számított 3 év szinte teljesen kitörlődött az agyából. Éppen ezért roppant mód meglepődött, amikor közölték vele, hogy ő már 18 éves nagylány. És hát még Inuyasha hogy meglepődött!

Viszont akármennyire nem tetszett neki ez (mily’ finom megfogalmazása, hogy valósággal dögrováson volt), kénytelen volt 100%-ban igazat adni a rossz hír hozóinak. Már önmagában az elegendő bizonyítéknak számított, hogy Kagome sikító frászt kapott, amikor megpillantotta. Ám apropó pillantás, akadt ott még valami.

Amikor Inuyasha hazatérése előtt, még egyszer felment az addigra elcsitult lányhoz, és belenézett a szemébe, semmit sem látott. Vagyis hát persze, látott, csak… Azokból a régi érzésekből, amiket mindig látott, valahányszor azokba a barna szemekbe nézett, most egyet sem vélt felfedezni a kérdő szempárban. Idegenként tekintettek,a szerintük ismeretlen, aranyló szemekbe.

Na és hát azóta a bizonyos nap óta, a szentély melletti kis falura rá sem lehetett ismerni. A legtöbb embernek, akik ismerték és kedvelték az ifjú papnőt, nem maradt kedvük sok mindenhez. Főleg nem a jókedvhez. Így aztán a negatív energiák valóságos szellem tömegeket vonzottak oda, amikkel Miroku, Sango és Kaede alig bírtak el. S noha tehették volna, Inuyasha segítségét kérni sem merték.

A félig szellem fiú álló nap a fáján ült. Nézett maga elé. Akárhány szellem jött, egyetlen egy ellen sem rántott kardot. Ahogyan a falusiak a munkához és a szórakozáshoz, úgy ő a harchoz nem érzett különösebb kedvet. Valahol belül ő maga is tisztában volt vele, hogy ez nála hatalmas bajt jelent, viszont ez sem izgatta.

Annak idején nem volt ideje meggyászolni a szerelmét. Mielőtt akár csak belegondolhatott volna, hogy valószínűleg itt a vége, Kikyo varázslata már álomba is altatta őt. Amikor pedig felébredt az álmából, már annyira mindegy volt. Mi értelme lett volna valaki olyanra haragudni, aki évtizedekkel azelőtt meghalt?

Most azonban első kézből kaphatott kóstolót mindazon fájdalomból, amit a szeretett személy elvesztése jelentett. Ha Kagome testének nem is volt immáron komolyabb baja, Inuyasha fogalma szerint a szívének nagyon is volt. Elveszítette az emlékeit, és azokkal együtt mindazt, ami ehhez a világhoz kötötte. Elveszítette a világot, és benne mindent, ami magához Inuyashához kötötte. Elveszítette mindazt, ami most már nem is létezett a számára.

Egyszer már sírt Kagome miatt, most ismét erős kényszert érzett rá, hogy megint megtegye.

De mégsem tette.

„Nem fogom elsiratni. Még nincs vége. Nem, amíg én azt nem mondom!”

Egyszer már engedett a sorsnak, hogy elvegye tőle a szerelmét. Még egyszer nem fog kifogni rajta.