„A szoba hűsén
otthonos lettem hamar.
Elüldögéltem.

A száraz ágon
varjú telepedett meg.
Ősz van, este van.”   Matsuo Bashó

   Inuyasha valóban az elhatározása szerint cselekedett. Ahelyett, hogy lemondott volna Kagoméról, folyamatos látogatójává vált. A maga módján megpróbálta magát visszavarázsolni Kagome életébe. Ha nem is állt közvetlenül mellette, mindig ott volt a közelében, akár a barátai ugrottak fel egy kicsit hozzá, akár pihenésre vágyva kiküldte őt a szobából. Akárhogy is, mindig ott volt halló távolságon belül, és ezzel Kagome tisztában volta nap minden percében. S hogyha a lány kedve, egészségi állapota és látogatóinak csökkenő száma engedte, akkor Inuyasha leült az ágya végébe, Kagome felülve nekitámaszkodott a háttámlának, és beszélgettek. Hosszú, összefüggő eszmecserét ugyan nem folytattak, de szóval tartották a másikat. Noha a félig szellem nem volt valami nagy mesélő, hogyha kérdezték valamiről, ő válaszolt – kivéve, ha a kérdés nem feszegetett semmilyen lelki akadályt számára. Magáról például nem sokat mondott el a lánynak, hiába is kérlelte olykor. Félt, hogyha mélyenszántó monológba kezdene, előbb-utóbb kikotyogna valamit az érzéseiről, majd megpróbálná valami hetvenkedő maszlaggal elkendőzni a dolgot, azt pedig nem akarta. Jobbnak látta, ha az emlékei vesztett miko számára egyelőre megmarad aggódó barátnak, aki a többi társa nevében is segíti a mihamarabbi felgyógyulást.

  Apropó, ami a többieket illeti, Kagome elég könnyen vette a dolgot. Miután hajlandó volt megérteni, hogy Inuyasha nem a fejfájása szüleménye – mint azt először hitte -, valamint egyáltalán nem ártó szándékú, hajlandó volt meghallgatni Inuyasha pár szavas magyarázatát, majd azt is, amit a családja fűzött hozzá a dologhoz. Párszor a szellem fiú majdnem közbe szólt, például amikor a nagypapa olyan, szerinte korhű eseményekről kezdett el beszélni az unokájának, amik igazából eget verő sületlenségek voltak, de – az Ég tudja csupán, hogyan – mindig sikerült türtőztetnie magát. Ami a feudális históriákat illeti, természetesen a végén ő sem úszta meg a félszótagos bevakkantásaival, elvégre voltak dolgok és részletek, amiknek csak ő lehetett a tudója. Ilyen számba ment a másik világban, átkelési lehetőség híján rekedt Miroku, Sango, Shippo és Kaede anyó, valamint olyan létfontosságú kulcs mozzanatok a múltjukban, amik nélkül most nem tartanának ott, ahol. Kicsit furcsa volt úgy mesélnie Narakuról, Kaguráról, a csatákról és a súlyosabb sérülésekről, hogy Kagoménak a félelemtől még a szeme sem rándult, csupán a halálesetek alatt nyögött be egy „óh”-t, vagy siránkozott egy sort az elhunytakért. Furcsa, és groteszk élmény volt. Ha tehette volna, erre Inuyasha nem igazán akart volna emlékezni, de egy hiányos memóriájú elég volt a „családban”.

  Mellesleg nem csak a modernebb életén kellett változtatnia az ősz hajúnak. Barátai a korabeli oldalon ragaszkodtak hozzá, hogy amikor otthon van, vegye ki a részét az ottani életből is. Nem akarták e képpen még őt is elveszíteni. Inuyasha tehát eljárt velük szellemekre, démonokra, valamint túl nagyra nőtt rovarokra vadászni. Besegített pár ügyben a falun belül is, na persze, kizárólag olyanokban, amiket rangjához méltónak tartott. Újra szokásává vált normális időben kelni és feküdni, valamint a naplementét egy fán üldögélve végig nézni. Hosszú idő óta először újra élvezte az életét. Legalábbis valami hasonló volt. Most, hogy a fájdalom, a tulajdon elvesztésének veszélye nem veszélyeztette, sokkal felszabadultabban mert a kelő nap szemébe nézni, és sokkal nyugodtabban hajtotta este álomra a fejét, nem félve a rá váró álmoktól.

Pozitív változása pedig hamarosan a többiekre is jó hatással volt. Ahogyan ő maga is, barátai is szép lassan visszarázódtak a mindennapjaikba. Mirokunak megint volt kedve nők után csámborogni, Sango pedig minden egyes lefülelés alkalmával akkorát sózott oda a kis kéjencnek, hogy a szerzetesnek beláthatatlan időre biztosan elment a kedve az idegen szoknyáktól.

Shippon látszódott meg leginkább a változás jótékony hatása. Megint rajzolgatott és játszott a helybéli gyerekekkel, ismét merte cukkolni Inuyashát, aki a régi lelkesedéssel növesztett dudort a kis vörös fejére egy-egy nagyobb hecc után. A rend kezdett visszaállni mind a reális, mind lelki világukban. Egy hónap telt el így, a kissé még törékeny boldogságból felépített, illékony valóságban. A dolgok mentek a maguk ösvényén, néhol szorult csak a szekér egy kis noszogatásra a tovább haladáshoz.

Ám hirtelen a szekér vészesen döcögni kezdett…

Inuyasha sohasem volt képes megérteni, miért törődik az ember annyit a külsejének szépítgetésével, még akkor is, ha egyeseknél a próbálkozás már eleve reménytelennek bizonyult. Elvégre megfelelő, jó alapanyag nélkül igen nehéz szép munkát kiadni a kezünk alól. De nem a halandók, fél fajtársai, a szellemek is hajlamosak voltak beleesni az ideálok csapdájába. Többet adtak megjelenésükre, mint hatalmuk ápolására és ez sokszor saját vesztüket okozta. Ő maga egyetlen ujján megtudta számlálni azon alkalmakat, amikor tüzetesebben megvizsgálta magát egy tükörben. Illetve, esetében egy tiszta, nyílt felszínű tóban. Még kisgyerek cipőben járt, akkor még valamennyire érdekelték ezek a butaságok, amiket a ragadós emberi hiúság szült. Holdfényes éjszaka volt, s ugyan a szél keltette fodrocskák kissé összekuszálták a víz róla alkotott képét, de azért a lényeget sikerült hibátlanul kivennie. Semmi különleges. Mármint, a szellem kategóriában teljesen átlagosnak számított, az emberi körökben pedig csak egy fejfedőre volt szüksége mássá álcázásához, már ha valaha is ilyen kicsinyességre vetemedett. Önnön mása nem igazán kavarta fel belső világát, főleg azért nem, mert ő már gyermekként megtanulta azt, amit sajnos oly’ sokaknak hiába magyaráz a józan ész: a jót nem a külcsinyben, sokkalta inkább a bensőben kell keresni.

  Ám hiába vallotta teljes odaadással ezt az örök igazságot, valami más még az elvnél is mélyebben gyökeredzett a lelkében. Ez pedig nem volt más, mint a saját önbecsülésének állandó rombolója, a szégyenfolt az életében – emberi mivolta.

  Ebben a gyenge, szánalmas formájában még egyetlen egyszer sem látta magát. Természetesen a nyilvánvaló dolgait, például hajszíne, vagy, hogy eltűnnek az eredeti fülei, ezekkel a dolgokkal tisztában volt. Viszont nem volt hajlandó szembe nézni azzal az énjével, akinek a rengeteg sértést, megalázást és másik elől való bújkálást, a félelmet köszönhette. Irtózott így megjelenni mások előtt, még tulajdon baráti előtt is… A rossz tapasztalatnak nagy hatalma van.

  Az is csak egy átlagos napnak indult – mint szinte minden nap, ami végül koránt sem szokványosan végződött. A nap korai szakaszában Sangoval elmentek a közeli faluba, hogy móresre tanítsanak pár bogarat. Rettentően ocsmányak voltak, a vágásokból kiomló belsőségeik pedig kifejezetten gyomorforgatók, így mondani sem kell, mennyire hálásak voltak a délben eléjük tett étel kellemesen fűszeres illatáért. Délután nagyrészt ki-ki hódolt a maga szenvedélyének, vagyis Inuyasha és Shippo semmittevése kibővült azzal a felettébb szórakoztató magánszámmal, amit a szerzetes kéjenc, és Sango büntető kezének köszönhettek. Noha egyikük se merte soha hangosan bevallani, a „jaj ne, már megint” mögött mindig akadt egy kis káröröm. Ami rossz az arcbőrnek, az jó a léleknek, ugyebár, és ez tökéletesen igaz volt a Miroku arcán díszelgő pofonokra is. Végezetül, viszont még koránt sem utolsó sorban, naplemente tájt a többieknek sikerült rábeszélniük Inuyashát, hogy ne másnap menjen el Kagoméhoz, hanem mindjárt most azonnal. Sokat nem kellett győzködni, amúgy sem volt semmi érdekfeszítő kilátás az estéjükre vonatkozón, az meg a félszellem számára aztán teljesen mindegy volt, hogy itt unatkozik, vagy ott. Tehát gyors, koránt sem könnyfakasztó – rendben, Shippo részéről igen, mert egy olcsó kis trükk miatt kapott egy méretes tockost Inuyashától – búcsú után a fiú átruccant „szomszédolni”.

 Élete egyik legmeggondolatlanabb döntésének bizonyult.

  Amint belépett a Csontok kútjába, érezte, hogy valami nincsen rendben. A végtelennek tűnő kékség mintha hirtelen össze akarta volna roppantani, a tulajdon teste börtönnek tűnt. Ráadásul a kelleténél tovább tartott, mire észrevette a „kijáratot”, nem csak az érzékei játszottak vele, tényleg jóval tovább tartott. Örült, amikor végre szilárd talajt fogott a lába, muszáj volt sóhajtania egy párat, hogy a tüdejében megszűnjön végre az a fullasztó érzés. Kifejezetten jól esett neki a kora őszi szellő illata, teljesen átmosta belülről, felfrissítette. Fellépdelt azon a pár lépcsőfokon az ajtóig, amit elhúzva azonnal megcsapta őt az esti hűvös, mit a z apró szentély falai sikeresen a zárt téren kívülre zártak. Kedves ismerősként köszöntette a testén végig futó borzongást, amit az enyhe csípős szellő okozott. Rég nem érezhette hála a nyári kánikulának, és már el is felejtette, hogy mennyire szereti ezt. Komótos léptekkel indult meg a ház felé, kiélvezve talpa alatt a forró betonból áradó hőt. Különös, gondolta. Ritkán voltak az érzékei ennyi kiélezve a körülötte lévő világra. Vajon most mi lehet az oka? Talán izgatott. De miért is lenne az? Badarság…

  Mégis, valami a gyomrában mocorogni kezdett, ahogy egyre közelebb ért a bejárati ajtóhoz. A hetedik érzéke azt súgta, várjon egy kicsit, még ne menjen be. Megtorpant egy pillanatra, de aztán tovább ment, letudta a maradék távot is a ház és maga között. Keze az ajtón volt. „Furcsa”. Mióta nem hallgat a megérzéseire?

Elhúzta a shojit. Vagy inkább… magától tolódott el?

A rizspapír másik oldalán ott áll Kagome, pontosan előtte. A lány arcán megjelenő két rózsaszín virág teljesen érthető volt, hisz a köztük lévő távolság már bele tartozott az intim kategóriába. Ám ez még nem volt minden, mivel Kagome nem volt egyedül. A háta mögött három lány toporgott, nyakukat nyújtogatva próbálták meg kilesni, mi történhetett ami megtorpanásra késztette. A három sokat sejtetően csillogó szempár láttán Inuyashában benne rekedt a szusz. A fenének nem bírt most az egyszer, pont most arra a hülye kis hangra hallgatnia?!

 - Inuyasha… te… mit keresel itt? – Kagome zavarában nem a fiú vállát nézte az arca helyett. Inuyashának feltűnt, hogy a lány keze még mindig az ajtón van. Mintha várná, hogy végre becsaphassa azt az ő orra előtt. Kivételesen nem húzta fel magát rajta, elvégre legszívesebben most ő is eltűnt volna a balfenéken. Ám erre már aligha nyílhatott volna lehetősége, hiszen a fruskák már észrevették – mi sem lehetett volna ennek ékesebb bizonyítéka, hogy a tekintetükkel majdnem leégették a kimonóját. Úgy okoskodott, hogyha már nyakig benne van a pácban, akkor megpróbálja menteni, ami még egyáltalán menthető: a méltóságát.

- Gondoltam rád nézek – rántotta meg közömbösen a vállát, aztán kis szünet után hozzá tette – De úgy látom, nem unatkozol – bökött fejével alig észrevehetően a három fehérnép felé. A lányok említésére már Kagome is észbe kapott, és végre hajlandó volt abba hagyni a felsője tanulmányozását.  - Ó, igaz is. Inuyasha, ők itt a barátaim: Eiri, Yuki és Ayumi. Átjöttek beszélgetni egy kicsit, és…

- És a világért sem akarunk zavarni, úgyhogy már itt sem vagyunk – a középső lány (tök egyformák voltak, úgyhogy fogalma sem volt melyikük) karon ragadta két másik társát, és egy koránt sem kedves mozdulattal arrébb tessékelték Inuyashát az útból – Légy jó kislány, majd telefonálunk! Szia!

Ahogy a hármas elviharzott a közelből, Inuyashának elsőnek egy forgószél jutott az eszébe. Koránt sem sok örömmel fordult vissza az előszoba felé, mert nagyjából sejtette mi fog most következni. Kagome otthoni szabályzatában az első helyen a titkolózás állt, vagyis őt soha, senki nem vehette észre, ezért is kellett folyton elrejtőznie méltóságán aluli búvóhelyekre, hogy a hirtelen becsöppenő látogatók le ne füleljék.   -  Hát, elég könnyen vették a dolgot. Fölöslegesen majrézták any… Mi az? Mit nézel így

rajtam?

Ha jó jelnek vette, hogy Kagome nem rúgta ki azonnal páros lábbal, vissza a saját világába, akkor nagyon el volt tévedve. Megfordulva olyan igéző barna szemek néztek az övéibe, hogy nem sok hiányzott a szégyenteljes piruláshoz. Az elmúlt hetekben már megszokta, hogy Kagome már nem úgy néz rá, ahogyan régen szokott. Ugyan nem tudta, miben is rejlik a két tekintet közötti másság, de így volt és ez néha napján szíven is ütötte. Most viszont annyi meglepettség, áhítat és ki tudja még hány féle érezel keringett a mélybarna íriszek felszínén, hogy kis híján beleszédült. 

- Hé, mi a baj? Mi ez a meglepett nézés? – kérdezte a kelleténél kicsit erősebben.

Kagome hangyányit kijózanodva az ámulatából karon ragadta a tehetetlen Inuyashát, majd egy szó nélkül húzni kezdte maga után, mintha egy bábu volna. Ez egyáltalán nem tetszett a fiúnak, s enne hangot is adott. Egészen addig nem hagyta abba a hangos szitkozódást, míg a lány végre le nem engedte róla béklyóit a fürdőszoba előtt.               -  Elárulnád, mégis mire volt jó ez a huzigálás? – tudakolta gorombán, s hogy

felháborodását még érthetőbbé tegye, tüntetőleg elfordult tőle. Ekkor azonban megakadt valamint a tekintete. A tükörképén.

Mintha még az éjszaka is rajta nevetett volna. Haján, mely ugyan olyan árnyalatú, mint a hibátlanul sötét égbolt mit nem ragyog be fényével a Hold, gyarló testén, amiben pusztán egy olyan valami, mint a hideg, tartós károkat okozhat, a szívén, amit immár nem fűtött teljes odaadással a túlélés ösztöne és az erő tudata keltette láng. Fázott. Szája szegletében megjelent a kék egy halovány árnyalata, ujjai egyre görcsösebben kapaszkodtak kimonója ujjába, s egész lénye igyekezett minél kisebbre összehúzódni. Nem pusztán a levegő, az egész mindenség elől szeretett volna eltűnni, csak erre a pár csekély órára. De megtehette-e? Volt-e ereje hozzá? Nem. Még a szellemeknek sincsen elég hatalmuk ahhoz, hogy dacoljanak az életükkel.

Kagome borzasztóan aggódott miatta. Mikor Inuyasha meglátta magát a fürdőszoba tükörben, valami olyan futott keresztül az arcán, amit a lexikonokban hiába keresnénk szavak formájában. Ezután a fiú fogta magát, kirohant a házból és mire utolérte, már fent ült a kertben lévő fa egyik termetes ágán. Az istenért sem akart lejönni, traktálhatta volna Kagome szép és rossz szóval, inthette akár óvó monológgal, minden üres locsogásként pattant vissza róla. Ha csak egy kicsit is, hibásnak érezte magát a Higurashi lány a történtek miatt. Nem tehetett róla, de annyira meglepte, nem is, inkább ledöbbentette, ahogy megjelent az ajtóban… Arra is nehezen talált megfelelő kifejezést. Viszont ez az érzés pozitív volt, annyi biztos. Igazándiból – noha ezt sem alapjáraton, a körülményekre való tekintettel meg aztán végképp nem mondta volna el Inuyashának -, noha a lélek és műveltség terén már jó párszor elképzelte magában a számára ideális fiút, a kompozíció egészen addig nem volt teljes, amíg el nem húzta odalent az ajtót, és meg nem látta a küszöbön ácsorgó fiút. Persze azon érdemek és erények amivel álmai szőke hercege rendelkezett, még fele arányban sem volt megtalálható a félig szellemben, sőt, épp hogy a dolgok ellenkezői. Mégis, amikor ránézett Inuyashára, a belsejében mintha valami felkiáltott volna: „ő az!”.

Ez természetesen butaság volt. Ezért is nem akarta elmondani neki. Mert hát a fiú szimplán a barátja volt, hiányos tudomása szerint sohasem volt ennél több közöttük. S ugyan néha felderengett Kagome fejében a gondolat, hogy Inuyasha eltitkol előle valami lényeges dolgot kettejükkel kapcsolatban, vagy, hogy hazudik neki bizonyos dolgokat illetően, ezt a sejtést mihamarább elkergette messzire. Miért?

Kinézett a fán ülő fiú egyre inkább a sötétségbe vesző alakjára. Még így is, ilyen érzésekkel a belsejében is a tartása királyi volt, magabiztos és erős. Mint ő maga.

Miért? Mert, noha az esze nem emlékezett konkrétumokra a vele töltött hosszú időszakból, azt rövid (újra) ismeretségük alatt is megtudta, hogy Inuyashára sok mindent lehet mondani. De a hazug nem tartozott közéjük.

Kagome családja aznap nem volt odahaza. Édesapja halálának az évfordulója volt és ezen alkalomból ellátogattak a temetőbe, hogy tiszteletüket tegyék a hajdani Higurashi ház feje előtt. Kagome végtelenül sajnálta, hogy nem tarthatott velük, de hiába volt felmenői felé minden nemű kérés, édesanyja és a nagyapja a tőlük telhető legnagyobb szigorral ágyba parancsolták a lányt. Mivel a távollétüket egy napra tervezték, nem kértek meg senkit sem a kórházból, sem a család baráti köréből, hogy vigyázzon a lányukra, mert a kis beteg állapota szerencsére napról-napra javulást mutatott. Bár mindezek ellenére azért körbe telefonáltak az osztálytársainak – Eirinek, Yukának és Ayuminak – hogy pár röpke óra erejéig legyenek kedvesek és szórakoztassák barátnéjüket. Mondani sem kell, örömmel elfogadták a pletykálásra való felszólítást.

Ez volt aztán az a nagyon korai előzménye annak, hogy Inuyasha még hajlani fél egykor is a fa tetején gubbasztott az egyre hidegebb idő és a bizonyára elgémberedett végtagjai ellenére. Bár Kagome nem akarta feladni a fiú leimádkozását a lombkoronából, kénytelen volt mégis ágyba bújni. Rettenetesen kimerültnek érezte magát, lüktetett a feje és kavargott a gyomra. A lázmérő szerint ennek az oka a majdnem 39 fokos láza volt.

Miután a gyógyszerek is hatástalannak bizonyultak, megpróbált elaludni, de félig az álmok és az ébrenlét határán valahogy mindig visszatáncolt.                                                                                                               - Te meg miért nem alszol? – hallatszódott az ablak felől. A láztól és a kíváncsiságtól

csillogó szemmel fordult az érkező felé, aki egy vadmacska kecsességével ugrott le a párkányról a puha szőnyegre.

-Hogy tudtál felmászni? – kérdezte – Hiszen most nem vagy…                    - Gyakorlat teszi a mestert – szakította félbe szelíd határozottsággal Inuyasha. Közelebb lépett az ágyhoz, majd leguggolt, hogy Kagome párnán nyugvó feje egy magasságban legyen az övével – Nem tudsz aludni?                                                                                                                          - Lázam van.                                                                                                              - Mi? Miért nem szóltál?                                                                                          - Mert nem akartalak… megzavarni – a továbbiakat belé fojtotta a hirtelen rátörő

Hányingere, ami rosszabbkor nem is jöhetett volna. Végre hajlandó volt ez a makacs kutya adni valamilyen életjelet, erre nem képes pár szót váltani vele! Megfordult a fejében, hogy megpróbálja eltussolni rosszullétét, de az iménti fél mondata után felesleges lett volna bármit is takargatni, így „nyugodt szívvel” jajdult fel, miközben jobbját erősen fájó hasához szorította.

Inuyasha azonnal fenn termett mellette az ágyon, egyik kezével megtartva Kagomét ülő helyzetben. Nem sűrűn ápolt beteget, fogalma sem volt, kell-e valamit ilyenkor mondani vagy tenni, és ha igen, akkor mik a megfelelő, nyugtató hatású szavak. Rossz volt látni Kagomét, ahogy egyedül próbál uralkodni a fájdalmán. Az viszont már határozottan dühítő volt, hogy ül mellette, mint valami fadarab. Roppant kellemetlen helyzet.

Amint enyhülni látszódott a roham, Inuyasha segített a lánynak visszafeküdni. A barna szemek azonnal lecsukódtak, s pár perccel később a kint rázendítő tücskök ciripelése mellé egy halk szuszogás is párosult. Inuyasha egy ideig még mozdulatlanul ült az ágy szélén, de mihelyst Kagome légzése lelassult, megkönnyebbülten huppant lejjebb egy emelettel. Bár az emberi testének nem volt túlzottan kellemes a kemény fakeretnek dőlve, a földön ülve éjszakáznia, mint oly sokszor már, most is megemberelte magát. Noha kezdetben úgy tervezte, hogy végig fent marad, és őrzi a papnő álmát, szempillái egyre huzamosabb ideig ölelték át egymást, kezdett kiürülni az elméje. Végül elbóbiskolt.

- INUYASHA!

A szólított rögvest felriadt a kétségbe esett kiáltásra, s egy pillanat műve sem volt, Kagomét ismét a karjában tartotta. A lány arca a hónál is fehérebb volt, ajkaiból láthatóan minden vér kifutott, a takaróját szorító kezei remegtek, akár a nyárfa levelek. Ámbár csak sejthette, de a fiú úgy vélte, egy rémálom kelthette fel. Egy pokoli álom.

- Kagome – suttogta halkan a nevét, bár azt nem tudta, pontosan ilyen hatást is vár tőle. Viszont Kagoméban valami tudhatta erre a választ.

- Inuyasha…! Inuyasha… - gyenge karok ölelték át a derekát, hogy közelebb húzva a remegő testhez a fiút, Kagome mellkasába fúrhassa márványszín arcát. Váratlan és szívet melengető tett volt ez, s noha maga a kutya szellem egy perc erejéig teljesen leblokkolt, a kezei maguktól viszonozták az ölelést. Mire észbe kapott, már védelmezőn ölelte körül a hozzá simuló lányt, aki továbbra is szünet nélkül kántálta a nevét, mintha az erőt adott volna neki.

Olyan furcsa volt számára így ülni vele, ilyen közvetlen kontaktusban. Még egyszer sem volt példa ehhez hasonló alkalomra és ez, éppen ezért különleges volt – úgy is, hogy a másik fél ezt minden bizonnyal negatív élményként élte meg. Kagome vállai enyhén megremegtek, ahogy halkan pityeregni kezdett. Inuyasha nagyon szerette volna megtudni, hogy mi zaklatta fel ennyire, de az időpont nem volt éppen a legalkalmasabb. „Majd. Amikor lehiggadt.”

Ahogy a percek lassan órákká hízták ki magukat, és ők ketten még mindig egymásnak borulva ültek a sötét szoba csöndjében, Inuyasha ráébredt, hogy megváltozott. Már nem ugyan az a személy volt, aki egykoron bármit megadott volna azért, hogy végtelen hatalomra és erőre tehessen szert. Azt, pontosan nem tudta volna megmondani, a változás konkrétan miben keresendő, csak egy érzés volt. Mert, lássuk be, régi önmagát ugyan ebben a helyzetben elképzelni igen csak nehézkes lett volna, majdhogynem egyenlő a lehetetlennel. De őszintén szólva nem nagyon bántotta a dolog.

Más volt. De Kagoméval volt.

És ez őt egyelőre mindenért kárpótolta.

A Négy Lélek Szent Ékköve fénye halványan felderengett az asztali fiúk takarásában. Haloványan, de hosszú idő után ismét fénylett. Mintha ismét megérezte volna őrzője fájdalmát, amit a pár visszatért emlékfoszlány okozott.